Az erdélyi só ezelőtt kb. 20-22 millió évvel keletkezett.

A Sóhát - helyi nevén a "Sóháttya" (576 m) - tulajdonképpen a Parajdi-medence legnagyobb kincsét őrzi: az óriási kősótelepet, melynek gyökere 2,7- km mélységig is lenyúlik.

A parajdi sótest tartaléka több mint száz évig elláthatná Európa teljes sószükségletét.

A "Sószoros", lényegében a Korond-patak szurdokvölgye a Sóhát dél-nyugati részén terül el.

A Sószorosban találkozunk azokkal a sósziklákkal, amelyek parajdi sósziklák néven ismeretesek, és már a XVIII. század végén is turisztikai látványosságot képeztek.

Itt a föld sót sír és izzad a talaj és sóval vegyes az út pora is.

A Sószoros Természetvédelmi Terület Parajd határában két bejáraton át is megközelíthető.

Parajd és Alsósófalva találkozásánál egy hídon, majd a régi bányatelepen keresztül indul az út a szorosba.

A bejáratot nagyméretű banner és táblák jelzik, a sószoros június-október időszakban látogatható.

Egy másik megközelítése a Korond alsó bejáratánál lehetséges.

Az ösvény melletti korlát vezet végig az üledékkúpot folyamatosan építő forrásig, majd a domb tetején levő kilátóig.

A Sószorosban a látogató különböző sóformációkat tekinthet meg a felszínen, sósforrásokat kóstolhat, illetve kipróbálhatja a kalákában felújított hagyományos népi sós iszapfürdőt.

A Sószoros karsztos lepusztulási formái esőbarázdás kősósziklákból állnak, melyek esős időben szürkék, míg szép időben hófehéren csillognak.

A sósziklák aljában sok tömény sósforrás, sószivárgás található, melyek közül a nagyobb vízhozamúak lekúsznak a Korond-patakig és a vizükből kicsapodó vékony sóréteg száraz időben, hófehér sósivatagokat eredményez.

Jelenleg a sósforrások körüli kopár térségek jellegzetesen halofil növénytársulása a következő fajokból áll: a lila sóvirág, hol vörös, hol zöld sziksófű, őszirózsa, budavirág, sófű, szíki ballagófű, útifű, útilapu és sóvirág.

A környék a népművészetek, hagyományok és szokások egy kiapadhatatlan kincsesbányája.

Ez a régió egy óriási szabadtéri múzeumnak tekinthető.